Egy ember mennyről és pokolról
beszélgetett az Úrral.
- Jer, lásd a poklot! – mondá
az Úr.
Beléptek egy terembe, ahol jó
néhányan ültek körül egy pörkölttel telt, hatalmas üstöt.
Csonttá-bőrré soványodtak, az arcuk kétségbeesett. Mindegyikük
kanalt tartott a kezében, mellyel az üstbe nyúlhatott, de a kanál
nyele sokkal hosszabb volt, mint a saját karjuk, így nem tudták a
szájukba tenni az ételt. Leírhatatlanul szenvedtek.
- Most jer velem a mennyországba!
– hívta a férfit egy idő múlva az Úr.
Egy másik terembe jutottak,
pontosan olyanba, mint az első: ugyanaz a húsos üst, ugyanolyan
sok ember, ugyanolyan hosszú nyelű kanalak. Csakhogy itt mindenkin
látszott, hogy boldog és jóltáplált.
- Nem értem – csodálkozott a
férfi. – Miért boldogok ezek és miért nyomorultak amazok a
másik teremben, ha egyszer minden ugyanaz?
- Ó, ez igazán egyszerű –
mosolyodott el az Úr. – Az itteniek megtanulták etetni egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Ki itt beírsz - ne hagyj fel minden reménnyel!